Én nem értettem, hogy mi lehet szeretni a macaronon. Rettentően édes, alig van benne valami. Süti helyett vékonyka, ha többet veszek ugyanabból a fajtából, az már sok lesz; csoda pedig akkor sem történik, ha többfélét veszek: a kicsiny felületű édességben nem lehet túl sok tölteléket beletölteni. Az már tényleg csak egyéni probléma, hogy a macaron tésztája nekem babapiskóta ízű, amelytől gyerekkorom óta igyekszem távol tartani magamat. 

A múltkor viszont laza sétálás közben belefutottam egy macaron árusító pultba, ahol mondjuk húsz féle macaron közül is választhattam. Ez már mindjárt más helyzet volt, hiszen olyan döbbentesen széles volt a választék, hogy én éreztem volna magamat rosszul, ha még ennyiféléből sem tudok nekem tetszőt választani. 

A macaron egyébként is a látványpékség termékek közé tartozik, hiszen már a látványa is nagyon csábító. Rosszindulattal azt mondanám, csak a látványa csábító. 

De az alkalom során, amelyről most írok, még a macaronba is beleszerettem. Pontosabban, a macaron fogyasztásába. 

Továbbra is túl édesnek tartom, de az, ahogyan a macaron lehetővé teszi, hogy egy pillanat alatt bekapjak egy mesterien elkészített izbombát, az megéri a macaron fogyasztását. 

A körülötte kialakult hűhó, s a macaronok íze továbbra sem tesz rajongóvá. De az a könnyedség, ahogyan egy felhőtlen sétát egy-két pillanat alatt megédesít, az valóban lenyűgoző. Nyilván sok munka, s nagy teljesítmény áll a termék mögött, amely valóban tiszteletre méltóvá tesz minden egyes macaron -készítőt, de a fogyasztás élménye az, amely meggyőzött arról, jó, hogy már nálunk is lehet macaront enni. 

Az élmény, mondom még egyszer, s nem az íze. Az továbbra se a kedvencem. 

A hely, ahol én és a macaron összemelegedtünk, a budapesti Kempinski Hotelben található, s Macarooon Concept Store a neve.