Szerintem azelőtt kellene rászoknom, hogy divatja támadna.
A mandzsetta gombról már lemaradtam. Az öltönyt enyhítő, vakítóan színes és szembeötlően csíkos ingek divatjáról is.
Mindenki más előbb lett ezekben konzervatív, mint hogy észrevettem volna, hogy az elegáns ruha már nem csak a ficsúrok viselete.
Apám még hordott mandzsetta gombot a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején. Akkor még gyakran járt a hivatalba öltönyben.
Aztán a nyolcvanas évektől egyre lazábban öltözködött. Farmert és kord bársonyt kezdett el viselni. Akkor ez nekem nagyon tetszett: a merev dolgozóból laza munkavállaló lett.
A korszellem egyre elengedettebbé vált, amelynek egyik fordulópontja a tegezős Ikea megérkezése volt, amely intézményes kultúránknak is részévé tette a formalitás mellőzését.
Meggyőződésemmé vélt, hogy mandzsettát, öltöny kendőt csak azok hordanak, akik azt hiszik, hogy ha nem játsszák meg magukat, akkor kiesnek olyan körökből, amelyekbe épeszű ember nem is vágyik.
Azt nem mondom, hogy a magamét az igaz értékek birodalmának tartottam, de azért ellentéte volt a ficsúrkodás olyan túlhajtott mozzanatainak, mint a mandzsetta gomb.
Valamikor már a Hírtévében dolgozva kaptam meg az egyik szponzortól (Vathy Tamástól, a Reporter márka forgalmazójától) az első mandzsetta gombos inget, amelyet nagyon utáltam. Az adás előtti őrületben, amelyben a műsorhoz szükséges papírokat kerestem, többször megkötöttem a nyakkendőmet, mert sehogy sem akart állni, és közben még a vendéggel is cseverészni kellett, nos, a munkám e zaklatott szakaszában még a mandzsetta gomb behelyezése is percekig megkeserítette az életemet. Egyszer Martonyi János volt olyan kedves, hogy tipródásomat látva helyére tette a mandzsetta gombokat.
Nagyon utáltam, mondhatom, mert nincs annál nehezebb (megalázóbb), mint idő után kapkodva szerencsétlenkedni a nyomorult mandzsettával, hogy betaláljak a nyílásába, majd amikor végre sikerül, kiderüljön, hogy az ing belső részére került a mandzsetta gomb feje, tehát az ingujjamat ugyan összefogja, de senki sem lát belőle semmit. Közben már rajtam a zakó, mennék be a stúdióba, s nekem még mindig egy kis bisz-basszal kell szórakoznom, az adáskezdés előtt, mondjuk, egy perccel.
Lassan szoktam meg, hogy a mandzsetta gomb nem való rohanáshoz.
Még lassabban jöttem rá, hogy a mandzsetta gomb: jó. Kifejezetten jó. Tartást ad az embernek. Lehettem fáradt, rosszkedvű vagy túlpörgetett, a mandzsetta gomb – amikor végre a helyére került az összes alkotórésze – formába öntött. Merev volt? Igen. Kicsit kényelmetlen? Igen. Állandóan jelen volt? Igen.
Viszont a mérték tartására figyelmeztetett. A viselkedésre. A formákkal határolt térre, amelyben a szabadságot a tárgy által követelt megfelelés váltotta fel. A mandzsetta gomb leszorítja az ing ujjat, fixen tartja magát egy pontban, kemény dupla anyaga határt szab az ing mozgásának.
Az ember nem elegánsabban viselkedik benne, hanem határoltabban. Csak a határtalan szabadság igézetéből következő szabadság érzését veszíti el.
A mandzsetta gomb ma már az üzletemberek és a ficsúrok világában szokásossá vált. Ugyan még nem terjedt el tömegesen, s inkább a speciális ruhaboltok árulják, de ha valaki akar, talál magának. És már a halálfejes változat is megvan nálunk.
Érdekes módon a sétapálca azonban eltűnt. Távoli ismerősöknél a hetvenes években gyerekként még felfedeztem. De már a tulajdonosuk sem igen használta azokat. Sétapálcával megjelenni az utcán, a családban, a társaságban ciki lett. Pontosabban, passzé. Egy régvolt világ idétlen relikviájává vált.
Érdekes, hogy bármennyire is terebélyesedik a ficsúr világ, s térnek vissza annak elemei, a dísz zsebkendő, a mandzsetta gomb, nem láttam senkit, aki sétapálcát hordana. Nem láttam még egyetlen Q7-es használót vagy Cayenne tulajdonost sem, aki sétapálcát vett volna magához, amikor a kocsijából kiszáll.
Meredek nyakkendők, merész mandzsetta minták, ékszerként tündöklő nyakkendő tűk már mind-mind visszajöttek a kommunista világ tettetett álszerénysége után. A sétapálca viszont nem.
Pedig biztos abból is volt halálfejes
