A Városmajor utcában jártam, egy másfél órás megbeszélés után, s egy félórás dugó előtt. Hirtelen nagyon éhes lettem. A zsebemben, összeszámoltam, 180 forint, előttem nem sokkal pedig a Budai Pékség. Kis boltnak tűnt, biztos voltam benne, hogy nem tudok majd kártyával fizetni. Amikor sorra kerültem, ez be is igazolódott. Addigra azonban ki is néztem, hogy mi fér bele a 180 forintomba.

Egy kis darab sütire futotta, s nem bírtam ki magyarázkodás nélkül: erre van pénzem. A tulajdonosnak kinéző pultos viszont teljesen meglepett a válaszával: kérjek bármit. Még is vissza is kérdeztem: tényleg bármit? Mondta, hogy igen. Megvettem azt a sütit, amit egyébként fogyasztani szerettem volna közel 400 forintért.

Annyira magától értetődően volt előzékeny és megértő, hogy nem is kérdeztem vissza: ezt meg hogy?

Szerintem tudta, hogy egy speciális kis boltot többek között ilyen eszközökkel kell eladni. Így lehet a vásárlói lojalitást kialakítani; így lehet a közeli és óriási szívóhatással rendelkező Mammut és a praktikusabb Moszkva - Széll Kálmán téri kioszkok vonzerejét kioltani.

Két héttel később, bár másfelé indulva könnyebben jutottam volna az úti célomhoz, mégis  feléjük vettem az utat, leparkoltam, s a végén három sütivel távoztam, körülbelül ezer forintot otthagyva.

Lojális vásárlóvá váltam, mert egyszer az életben nem egy megkülönböztethetetlen vásárlói massza tagjának tekintettek, hanem a személyes problémámra, igényeimre adtak választ.

Ez a kis boltok túlélésének egyik elengedhetetlen mozzanata.